A Jó Istentől kérdezem : Tévedett?
Ma Magyarországon a beteg gyermek érkezése nem Áldás? Átok az ? Átokká teszik a hatalmasok, a bürokraták, a pénztelenség, a törvényi szabályok betartatlansága?
Várandós vagy? Gyermeket vársz? Egészséges, szép kisbaba érkezését várod? Várod kilenc hónapon keresztül lázasan készülődve, hogy minél megnyugtatóbb, szebb környezetben nevelhesd? Igen várod. Várod akkor is, ha tervezett, akkor is, ha nem, hogy anya lehess! Álmodozol hónapokon keresztül, hogy milyen szép, felhőtlen gyermeklétet fogsz biztosítani a kis pocaklakónak.
Megszületik, haza viszed a családba. Családba akkor is, ha te és gyermeketek vagytok is a család. A család az család, ennél szebb dolgot a Jó Isten nem adhatott volna az embernek. Haza viszed a puha, habos, illatos otthonodba, és álmodsz tovább, miközben kebledre öleled.
Csecsemő, majd kisded lesz. Bölcsődés, majd ovis. Pár év és az iskolapadokat koptatja. Még azt is tudni véled, hogy tűzoltó lesz, vagy katona, manöken, vagy vadakat terelő juhász.
De puff! Az álmok fellegéből a földre huppansz, mikor a gyermeked szülés közben picit, vagy nagyon megsérül. Vagy, ha nem tudtad, hogy még a pocakban sem volt olyan jó neki, mint ahogy azt te és orvosaid gondoltátok, és már az anyaméhben károsodott a kis magzatod. Vagy egyszerűen a Jó Isten előre megfontolt szándékból „genetikai úton” különleges magot vetett el a testedben.
Különleges magot, hogy Áldás érjen! Áldás, mert egy beteg gyermek jobbá tesz, emberivé!
Nem minden ember kaphat különleges gyermeket, véled. Hozzá földön kívüli erő kell! Erő, nyitottság, vidámság, tolerancia, kitartás és bátorság!
Bátorság, hogy haza merd vinni a kórházból, hogy élvezhesd az Áldás minden gyümölcsét, amit egy különleges lény adni tud. Ők mások! Lehet, hogy soha nem tudja neked azt mondani: ANYA, APA! Nem, de szorosan magához húz szemével, vagy fáradt kis testével! Szorosan, olyan szorosan, hogy érzed a zsigereidben a háláját, hallani véled elcsukló hangját: ANYA, APA!
Teszi ezt egy, vagy kétévesen, teszi ezt hat, tizenhat, huszonhat, harminchat…. Évesen, amíg csak él. Él, mert te mindent megteszel, hogy éljen! Valódi életet! Tartalmas, mókás, vidám életet akkor is, ha látszólag csak a plafont bámulja egész nap, mert szülés közben agyvérzés érte, vagy a Jó Isten csak később jött rá, hogy te olyan klassz csaj, vagy pasi vagy, hogy ajándékot kapsz, és kettő, négy, hat, tíz, vagy húsz évesen a gyermeked daganatos, cukorbeteg, epilepsziás…. lesz, vagy csak elkap egy vírust és többé nem áll lábra, nem lesz olyan, mint azelőtt.
Összetörsz, összedől az egész világ! MIÉRT? Aztán előbb, vagy utóbb rájössz, hogy ajándékot kaptál! Foggal körömmel ragaszkodsz az ajándékodhoz, a kincsedhez, a gyémántodhoz! Nem adod, Ő a tied, majd te fényesre csiszolod! Aztán rájössz, hogy a gyémántcsiszoló mesterek munkája nehéz, nagyon nehéz. Mert a gyémántnak lelke van, lelke, ami megvakítja az elmét!
Elvakult lettél, erőd felett küzdöttél gyermekedért! Harcoltál az életéért, a fejlődéséért, a jókedvéért, hogy önző módon te is boldog lehess, ha a társadalom számára teljes értékű embert tudsz faragni belőle. És csalódsz! Csalódás ér az utad minden elágazásánál. Nem a gyermekben csalódsz, nem a Jó Istenben! Csalódsz az emberi lényekben. Kirekesztett lettél!
Mire erre a szintre jutsz, lehet, hogy már egyedül neveled a gyermeked, vagy lehet, hogy feladod. Állami gondozásba kerül, mert nincs erőd, nincs pénzed, egy jó szó, hogy tovább küzdj. Ha hívő vagy, vagy más társad van a küzdelemben, legjobb esetben mind a két adomány a birtokodban van, akkor jön a következő lépés az elfogadás- Én most ebbe a fázisba sorolom magam.- Elfogadod a határokat, jó esetben van diagnózisotok, és tudod a határokat. Új erőre kapsz! Olyanná válsz, mint egy egészséges gyermek „érzelmileg, és értelmileg egészséges” szülője. Minden lehetőséget megpróbálsz kiaknázni, amit hazád határain belül lehet, amit a törvények alanyi jogon biztosítanak egy gyermek fejlődéséhez.
Mindent? Mi az a minden? Ma Magyarországon a sérült vagy beteg gyermeknek a minden egyenlő a semmivel, ha vidéken él, és nem ápol jó kapcsolatot elkötelezett szakemberekkel, nem nyer alapítványi pályázatok útján pénzt, ha nincs gépkocsija.
Újra hatalmas csalódás ér. Újra felteszed a kérdést, zokogsz a tehetetlenségtől, mint annak idején a haldokló gyermeked ágyánál. MIÉRT? Küzdöttél a gyermekkel együtt. Mindent, de mindent feláldoztál. Anyagilag, egzisztenciálisan, és mentálisan is a padlón vagy, de nem ez téged nem érdekel! Más az értékrended. A színház, a mozi, egy-egy jó könyv a tévéműsorok, a felhőtlen nyaralás, vagy csak tíz perc nyugtató, „üres” pihenés még hiányzik egy picit, de már nem vágysz luxusautóra, divatos ruhára, parfümre, sminkre. Szülő vagy, és a gyermeked ösztönösen előnyben részesíted, a vágyaid elé helyezed. Ez az ösztön hajt minden szülőt, sérült, vagy egészséges legyen is a gyermeke. Gyermekednek boldog, szép életet, lelket erősítő dolgos életet szeretnél biztosítani.
Na ez ma Magyarországon nem lehetséges! Segítsetek tisztán látni! Szülők, Nagyszülők! Csak én érzem ebben a pillanatban az Áldást Átoknak?
Két édes, szép fiú gyermekem van! Koppány az átlagtól eltérő három és fél éves kisfiú, és Farkas tizenhat hónapos átlagos kisded. Családban neveljük Őket férjemmel, Lacival. Anyagilag felmorzsolódva, orvosi segítséggel ugyan, de családként küzdünk egymásért. Muszáj küzdenünk? Igen muszáj, még akkor is, ha ez a küzdelem már nem a szószerinti életben maradásról, hanem a nagybetűs ÉLETBEN maradásról szól. A normális, átlagos életről, ahol nincs csecsemőkori haldoklás és kórházi lét hetekig, hónapokig. Normális szeretnék lenni, ha átlagos nem is lehetek!
Ki adja ezt meg nekem?
Szeretnék újra dolgozni, szeretnék újra a társadalom tagjává válni! Miért nem engeditek ezt nekem? Felelős vezetők! Hatalmasok! Tudjátok, hogy a hatalmat Istentől kaptátok? Tudjátok, hogy a magyar azért nem lázadt még fel, mert évezredek óta beleivódott, és nem tudták kiirtani a génjeinkből, hogy félje az Istent, félje a Hatalmat, az Urat! Ezzel éltek vissza? Segítsetek!!!
Segítsetek, hogy dolgozhassak, hogy gyermekeim bölcsődébe, óvodába , iskolába járhassanak. Ne csak törvényt hozzatok! Hozzatok nekünk jövőt, esélyt a jövőre! Ez a Ti feladatotok, a mienk szülőké, hogy a mi „kicsiny” feladatainkat megoldjuk.
Miért nem tudom óvodába , beíratni a három és fél éves gyermekemet, ha sérült és nem megyeszékhelyen él? Miért nem kapja meg a törvényileg előírt, és számára bizottságok által meghatározott fejlesztést?
Nem vagyok dühös. Nem tehetem! A miértek nem dühöt takarnak. Elkeseredett vagyok. Csalódtam megint, újra. Csalódtam a hazámban, csalódtam a Hatalomban megint. Kirekesztett lettem, kirekesztett a családommal együtt megint. Kirekesztett, mint sok-sok másik család.
Barátaim! Mit tegyek? Hogyan kerülhetek, kerülhetünk vissza közétek? Közétek normális emberekhez, mikor még oviba, bölcsibe sem vihetem a gyermekemet, pedig alkalmas rá.
Igaz, hogy csak gyomorszonda segítségével iszik és eszik, igaz, hogy pelust visel, igaz, hogy úgy jár, mint egy hibás robot, igaz, hogy nem tud beszélni, csak néhány szót.
Igaz! És milyen hatalmas küzdelem, milyen sok munka, mennyi pénz és könny van ez mögött a szó mögött!
Vegyetek példát a fiamról, Koppányról! Töltődjetek fel az energiájával! Engedjétek magatokhoz, hogy munkálkodhasson! Ti túléltétek volna az ő eddig megtett útját, amin hatalmas keresztet cipel? Tudnál járni, mint egy robot, ha két hónaposan, két kilósan combközépig gipszkötésbe zárják a kis lábadat, azt is, amelyik nem beteg, és ami auztán egy hét leforgása alatt eldeformálódik. Tudnál szépen, okosan figyelni, ha hetekig ágyhoz kötöznének, és csak a nyakadon át, vénán keresztül kapnál táplálékot? Tudnál enni a száddal, ha a szíved bal kamrájából a vér tizenhét hónapig cirkulálva egy gombostűnyi résen spriccelne az eredbe? Tudnál enni teljesen szétmaródott nyelőcsővel? Tudnál enni, vagy inni mélyaltatás nélküli nyílt hasi műtét után, ha nem vennék észre, hogy úgy akarnak intubálni, hogy te nem alszol? Tudnál beszélni, ha nem lenne hallójárat az egyik füleden, és a másikon is csak annyi, hogy a hallókészülék illesztékét nem tudják tökéletesen legyártani , mert lehetetlen? Tudnál beszélni, miután tizenhét hónapig haldokoltál várva, hogy elérd a tíz kilógrammos sújt, és végre elvégezzék rajtad az életedet megmentő szívműtétet? Tudnál enni, ha négy hónapos korodtól fél éven keresztül géphibának tudják be a 33-as cukorszintjeidet, és te minden evésnél kómához közeli állapotba kerülsz? Tudnál vécét használni, ha nem lenne húgycsővezetéked! Képzeljétek, Koppány is futni, focizni, biciklizni, mondókázni szeretne a pajtásaival, finom ételeket enni, és nem akar pelusba pisilni!
A gyógypedagógusok, konduktorok, gyógytornászok lovas és kutyás terapeuták áldott kezének köszönhetően Koppány nem akar csövön át enni, rúg, kapálódzik, sír. Mindent megkóstol, ízlel, megrág, de a fájdalomtól, és a rossz emlékektől nem tud nyelni. Letépi magáról a pelenkát, két éve gyűjti a vizeletét, és mosollyal, tapssal jelzi, ha pisil. A megszokott környezetében önállóan közlekedik, lecsatolja magáról az ortézisét, akármilyen fájdalmas is a belső bokára nehezedve járni. Mindenkivel szemben nyitott, mindenkire rámosolyog, mindenkiben megbízik, és belekapaszkodik.
Kérlek benneteket ovo nénik! Engedjétek magatokhoz, engedjétek, hogy belétek kapaszkodhasson Koppány! Engedjétek, ha már a törvény engedi! Engedjétek, és szerezzetek pénzt, a Hatalmasoktól, mert én nem tudom a kisfiamat tökéletessé tenni, nem tudom meggyógyítani, nem tudom fejleszteni, nem vagyok orvos, nem vagyok ovo néni, és nem vagyok kispajtás sem. Most már nektek kell vezetnetek a nehéz úton, hogy veletek, és pajtásaival együtt igazi, szocializált gyermek lehessen!
Higgyétek el, sokat tanulhattok tőle ti is és a kisgyermekek is! Tanulhattok, és gyógyulhattok! Gyógyulhat a lelketek, amit a nehéz, rohanó, gáncsos mai élet megbetegített!
Gyógyítsatok meg engem is! A szívemet , a lelkemet, amit megsebeztek a Hatalmas erők, és adjátok vissza nekem azt az érzést, amit Istentől kaptam, és úgy nevezzük Áldás!
Koppány és Farkas anyukája: Szilvia
Gánt, 2012. március 14.
Ma Magyarországon a beteg gyermek érkezése nem Áldás? Átok az ? Átokká teszik a hatalmasok, a bürokraták, a pénztelenség, a törvényi szabályok betartatlansága?
Várandós vagy? Gyermeket vársz? Egészséges, szép kisbaba érkezését várod? Várod kilenc hónapon keresztül lázasan készülődve, hogy minél megnyugtatóbb, szebb környezetben nevelhesd? Igen várod. Várod akkor is, ha tervezett, akkor is, ha nem, hogy anya lehess! Álmodozol hónapokon keresztül, hogy milyen szép, felhőtlen gyermeklétet fogsz biztosítani a kis pocaklakónak.
Megszületik, haza viszed a családba. Családba akkor is, ha te és gyermeketek vagytok is a család. A család az család, ennél szebb dolgot a Jó Isten nem adhatott volna az embernek. Haza viszed a puha, habos, illatos otthonodba, és álmodsz tovább, miközben kebledre öleled.
Csecsemő, majd kisded lesz. Bölcsődés, majd ovis. Pár év és az iskolapadokat koptatja. Még azt is tudni véled, hogy tűzoltó lesz, vagy katona, manöken, vagy vadakat terelő juhász.
De puff! Az álmok fellegéből a földre huppansz, mikor a gyermeked szülés közben picit, vagy nagyon megsérül. Vagy, ha nem tudtad, hogy még a pocakban sem volt olyan jó neki, mint ahogy azt te és orvosaid gondoltátok, és már az anyaméhben károsodott a kis magzatod. Vagy egyszerűen a Jó Isten előre megfontolt szándékból „genetikai úton” különleges magot vetett el a testedben.
Különleges magot, hogy Áldás érjen! Áldás, mert egy beteg gyermek jobbá tesz, emberivé!
Nem minden ember kaphat különleges gyermeket, véled. Hozzá földön kívüli erő kell! Erő, nyitottság, vidámság, tolerancia, kitartás és bátorság!
Bátorság, hogy haza merd vinni a kórházból, hogy élvezhesd az Áldás minden gyümölcsét, amit egy különleges lény adni tud. Ők mások! Lehet, hogy soha nem tudja neked azt mondani: ANYA, APA! Nem, de szorosan magához húz szemével, vagy fáradt kis testével! Szorosan, olyan szorosan, hogy érzed a zsigereidben a háláját, hallani véled elcsukló hangját: ANYA, APA!
Teszi ezt egy, vagy kétévesen, teszi ezt hat, tizenhat, huszonhat, harminchat…. Évesen, amíg csak él. Él, mert te mindent megteszel, hogy éljen! Valódi életet! Tartalmas, mókás, vidám életet akkor is, ha látszólag csak a plafont bámulja egész nap, mert szülés közben agyvérzés érte, vagy a Jó Isten csak később jött rá, hogy te olyan klassz csaj, vagy pasi vagy, hogy ajándékot kapsz, és kettő, négy, hat, tíz, vagy húsz évesen a gyermeked daganatos, cukorbeteg, epilepsziás…. lesz, vagy csak elkap egy vírust és többé nem áll lábra, nem lesz olyan, mint azelőtt.
Összetörsz, összedől az egész világ! MIÉRT? Aztán előbb, vagy utóbb rájössz, hogy ajándékot kaptál! Foggal körömmel ragaszkodsz az ajándékodhoz, a kincsedhez, a gyémántodhoz! Nem adod, Ő a tied, majd te fényesre csiszolod! Aztán rájössz, hogy a gyémántcsiszoló mesterek munkája nehéz, nagyon nehéz. Mert a gyémántnak lelke van, lelke, ami megvakítja az elmét!
Elvakult lettél, erőd felett küzdöttél gyermekedért! Harcoltál az életéért, a fejlődéséért, a jókedvéért, hogy önző módon te is boldog lehess, ha a társadalom számára teljes értékű embert tudsz faragni belőle. És csalódsz! Csalódás ér az utad minden elágazásánál. Nem a gyermekben csalódsz, nem a Jó Istenben! Csalódsz az emberi lényekben. Kirekesztett lettél!
Mire erre a szintre jutsz, lehet, hogy már egyedül neveled a gyermeked, vagy lehet, hogy feladod. Állami gondozásba kerül, mert nincs erőd, nincs pénzed, egy jó szó, hogy tovább küzdj. Ha hívő vagy, vagy más társad van a küzdelemben, legjobb esetben mind a két adomány a birtokodban van, akkor jön a következő lépés az elfogadás- Én most ebbe a fázisba sorolom magam.- Elfogadod a határokat, jó esetben van diagnózisotok, és tudod a határokat. Új erőre kapsz! Olyanná válsz, mint egy egészséges gyermek „érzelmileg, és értelmileg egészséges” szülője. Minden lehetőséget megpróbálsz kiaknázni, amit hazád határain belül lehet, amit a törvények alanyi jogon biztosítanak egy gyermek fejlődéséhez.
Mindent? Mi az a minden? Ma Magyarországon a sérült vagy beteg gyermeknek a minden egyenlő a semmivel, ha vidéken él, és nem ápol jó kapcsolatot elkötelezett szakemberekkel, nem nyer alapítványi pályázatok útján pénzt, ha nincs gépkocsija.
Újra hatalmas csalódás ér. Újra felteszed a kérdést, zokogsz a tehetetlenségtől, mint annak idején a haldokló gyermeked ágyánál. MIÉRT? Küzdöttél a gyermekkel együtt. Mindent, de mindent feláldoztál. Anyagilag, egzisztenciálisan, és mentálisan is a padlón vagy, de nem ez téged nem érdekel! Más az értékrended. A színház, a mozi, egy-egy jó könyv a tévéműsorok, a felhőtlen nyaralás, vagy csak tíz perc nyugtató, „üres” pihenés még hiányzik egy picit, de már nem vágysz luxusautóra, divatos ruhára, parfümre, sminkre. Szülő vagy, és a gyermeked ösztönösen előnyben részesíted, a vágyaid elé helyezed. Ez az ösztön hajt minden szülőt, sérült, vagy egészséges legyen is a gyermeke. Gyermekednek boldog, szép életet, lelket erősítő dolgos életet szeretnél biztosítani.
Na ez ma Magyarországon nem lehetséges! Segítsetek tisztán látni! Szülők, Nagyszülők! Csak én érzem ebben a pillanatban az Áldást Átoknak?
Két édes, szép fiú gyermekem van! Koppány az átlagtól eltérő három és fél éves kisfiú, és Farkas tizenhat hónapos átlagos kisded. Családban neveljük Őket férjemmel, Lacival. Anyagilag felmorzsolódva, orvosi segítséggel ugyan, de családként küzdünk egymásért. Muszáj küzdenünk? Igen muszáj, még akkor is, ha ez a küzdelem már nem a szószerinti életben maradásról, hanem a nagybetűs ÉLETBEN maradásról szól. A normális, átlagos életről, ahol nincs csecsemőkori haldoklás és kórházi lét hetekig, hónapokig. Normális szeretnék lenni, ha átlagos nem is lehetek!
Ki adja ezt meg nekem?
Szeretnék újra dolgozni, szeretnék újra a társadalom tagjává válni! Miért nem engeditek ezt nekem? Felelős vezetők! Hatalmasok! Tudjátok, hogy a hatalmat Istentől kaptátok? Tudjátok, hogy a magyar azért nem lázadt még fel, mert évezredek óta beleivódott, és nem tudták kiirtani a génjeinkből, hogy félje az Istent, félje a Hatalmat, az Urat! Ezzel éltek vissza? Segítsetek!!!
Segítsetek, hogy dolgozhassak, hogy gyermekeim bölcsődébe, óvodába , iskolába járhassanak. Ne csak törvényt hozzatok! Hozzatok nekünk jövőt, esélyt a jövőre! Ez a Ti feladatotok, a mienk szülőké, hogy a mi „kicsiny” feladatainkat megoldjuk.
Miért nem tudom óvodába , beíratni a három és fél éves gyermekemet, ha sérült és nem megyeszékhelyen él? Miért nem kapja meg a törvényileg előírt, és számára bizottságok által meghatározott fejlesztést?
Nem vagyok dühös. Nem tehetem! A miértek nem dühöt takarnak. Elkeseredett vagyok. Csalódtam megint, újra. Csalódtam a hazámban, csalódtam a Hatalomban megint. Kirekesztett lettem, kirekesztett a családommal együtt megint. Kirekesztett, mint sok-sok másik család.
Barátaim! Mit tegyek? Hogyan kerülhetek, kerülhetünk vissza közétek? Közétek normális emberekhez, mikor még oviba, bölcsibe sem vihetem a gyermekemet, pedig alkalmas rá.
Igaz, hogy csak gyomorszonda segítségével iszik és eszik, igaz, hogy pelust visel, igaz, hogy úgy jár, mint egy hibás robot, igaz, hogy nem tud beszélni, csak néhány szót.
Igaz! És milyen hatalmas küzdelem, milyen sok munka, mennyi pénz és könny van ez mögött a szó mögött!
Vegyetek példát a fiamról, Koppányról! Töltődjetek fel az energiájával! Engedjétek magatokhoz, hogy munkálkodhasson! Ti túléltétek volna az ő eddig megtett útját, amin hatalmas keresztet cipel? Tudnál járni, mint egy robot, ha két hónaposan, két kilósan combközépig gipszkötésbe zárják a kis lábadat, azt is, amelyik nem beteg, és ami auztán egy hét leforgása alatt eldeformálódik. Tudnál szépen, okosan figyelni, ha hetekig ágyhoz kötöznének, és csak a nyakadon át, vénán keresztül kapnál táplálékot? Tudnál enni a száddal, ha a szíved bal kamrájából a vér tizenhét hónapig cirkulálva egy gombostűnyi résen spriccelne az eredbe? Tudnál enni teljesen szétmaródott nyelőcsővel? Tudnál enni, vagy inni mélyaltatás nélküli nyílt hasi műtét után, ha nem vennék észre, hogy úgy akarnak intubálni, hogy te nem alszol? Tudnál beszélni, ha nem lenne hallójárat az egyik füleden, és a másikon is csak annyi, hogy a hallókészülék illesztékét nem tudják tökéletesen legyártani , mert lehetetlen? Tudnál beszélni, miután tizenhét hónapig haldokoltál várva, hogy elérd a tíz kilógrammos sújt, és végre elvégezzék rajtad az életedet megmentő szívműtétet? Tudnál enni, ha négy hónapos korodtól fél éven keresztül géphibának tudják be a 33-as cukorszintjeidet, és te minden evésnél kómához közeli állapotba kerülsz? Tudnál vécét használni, ha nem lenne húgycsővezetéked! Képzeljétek, Koppány is futni, focizni, biciklizni, mondókázni szeretne a pajtásaival, finom ételeket enni, és nem akar pelusba pisilni!
A gyógypedagógusok, konduktorok, gyógytornászok lovas és kutyás terapeuták áldott kezének köszönhetően Koppány nem akar csövön át enni, rúg, kapálódzik, sír. Mindent megkóstol, ízlel, megrág, de a fájdalomtól, és a rossz emlékektől nem tud nyelni. Letépi magáról a pelenkát, két éve gyűjti a vizeletét, és mosollyal, tapssal jelzi, ha pisil. A megszokott környezetében önállóan közlekedik, lecsatolja magáról az ortézisét, akármilyen fájdalmas is a belső bokára nehezedve járni. Mindenkivel szemben nyitott, mindenkire rámosolyog, mindenkiben megbízik, és belekapaszkodik.
Kérlek benneteket ovo nénik! Engedjétek magatokhoz, engedjétek, hogy belétek kapaszkodhasson Koppány! Engedjétek, ha már a törvény engedi! Engedjétek, és szerezzetek pénzt, a Hatalmasoktól, mert én nem tudom a kisfiamat tökéletessé tenni, nem tudom meggyógyítani, nem tudom fejleszteni, nem vagyok orvos, nem vagyok ovo néni, és nem vagyok kispajtás sem. Most már nektek kell vezetnetek a nehéz úton, hogy veletek, és pajtásaival együtt igazi, szocializált gyermek lehessen!
Higgyétek el, sokat tanulhattok tőle ti is és a kisgyermekek is! Tanulhattok, és gyógyulhattok! Gyógyulhat a lelketek, amit a nehéz, rohanó, gáncsos mai élet megbetegített!
Gyógyítsatok meg engem is! A szívemet , a lelkemet, amit megsebeztek a Hatalmas erők, és adjátok vissza nekem azt az érzést, amit Istentől kaptam, és úgy nevezzük Áldás!
Koppány és Farkas anyukája: Szilvia
Gánt, 2012. március 14.
